Címkék

, , , , , ,

Miért hallgassak? Miért ne szóljak? Miért ne védjem meg magamat, vagy azt, akin látom, hogy épp erre szorul? Ilyen, és ehhez hasonló, torkomból feltoluló kérdések záporoztak bennem a napokban. Ugyanis a legutóbbi bejegyzésemre reagálva többen igyekeztek meggyőzni arról, hogy a rosszindulatú vagy tudatlan okoskodók erőszakoskodására legjobb reakció, ha nem is reagálok semmit. Ha hagyom magam, ha bölcs vagyok és csendben maradok. Ha tűröm a kekeckedést egészen addig, míg a másik meg nem unja, és abba nem hagyja. Merthogy ha visszabeszélek és indulatokat gerjeszt bennem a piszkálódás, akkor le vagyok győzve. Magyarán akkor én vesztes vagyok. Sőt: akkor biztos beteg a lelkem.

Nos, az a gondolat-orkán, ami ezen tanácsok után kerekedett a kobakomban, az megér egy újabb bejegyzést. Igen, megint nem hagyom magam. Velük, a jótanácsokat írókkal szemben sem. Elmesélek egy példamesét, ami nekem a neveltetésem mellett leginkább megtanította, amiről itt most szólni szeretnék: hogy a konformizmus a leggyávább, leggyengébb és legjellemtelenebb dolog, amit ember elkövethet, ha társas lényként él. Még egy szimpla párolt csirke miatti kötözködés esetében is.

Volt egyszer egy kisfiú. Jocinak hívták, és kicsit megkésve került be az óvodai csoportba egy másik oviból. Farkastorka és nyúlszája volt. Ez lehetett tán az egyetlen „bűne”. Az a pici hátrány, amivel a többi gyerekkel szemben indult, és amiért borzalmas helyzetbe került. Persze csúfolták szegényt milliószor… Egy nap aztán a többi srác behívta a játékházba az ovi udvarában. Ahogy teltek a percek, az egyik kislány, aki pár méterrel arrébb játszott épp, egyszer csak keserves jajgatást, mellette pedig diadalittas röhögést hallott a kisházból. Odaszaladt az ablakhoz, hogy megnézze, mi történik: hát Jocit ütötték-rúgták épp.

Alaposan, megalázóan, színtiszta gonoszságból jól összeverték hárman-négyen a „menő” fiúk. Együttes erővel, mert ők voltak a vagányok. Meg mert Joci a „más”. Gyalázat volt… A kislány pedig csak nézte, nézte az ablakból, és nem mert rájuk szólni. Nem tudta, mit tegyen, végül addig toporgott ott némán, míg abba nem hagyták Joci tiprását, és odébb nem álltak vihogások közepette. Az óvónénik persze sehol. És a kislány iszonyatos bűntudatot érzett, hogy nem volt elég vér a pucájában, és nem lépett közbe. Mert tudta, hogy őt úgysem bántották volna.

Ez a kislány én voltam. Nem tudom, mi lehet most Jocival, de életemben nem sok dolgot bánok úgy, mint azt, hogy akkor nem álltam ki érte. És egy picit magamért is. Persze… kicsi voltam, négy évesen az ember nem igazán viselkedik filmhősként. De a mai napig milliószor jut eszembe az a nap.

Viszont emiatt megfogadtam, hogy soha, de soha nem fogom hagyni magam. Hogy –teljesen mindegy, milyen mentséggel- a fejemre szarjanak. Hibátlan tanulópénz volt, amit sérelmeimre is ki tudok vetíteni. Hogy bár nagyon sokszor hallgatni valóban arany, és okos enged, és még sok frázis… de a neveltetésem mellett ez a jelentéktelennek tűnő életesemény tanította meg nekem, hogy ne hagyjam magam. Nem igaz, hogy attól leszek bölcs, ha befogom a számat és eltűröm a sértést vagy a jogtalan kioktatást. Tök mindegy, hogy épp egy félmondat, vagy tartós offenzíva. Ez nem bölcsesség, ez vegytiszta málé életképtelenség. Konformizmus. Belesimulás. Csinovnyik-létforma. A legvisszataszítóbb magatartás, amit az elveimmel szembeállíthatok.

Igen, engem úgy nevelt fel Édesanyám és Édesapám, hogy álljak ki magamért. Apa mindig azt mondta, intelligens, lehengerlő, stílusosan gátlástalan valóságában nyugodtan adjam ki az indulataimat akkor, ha azoknak helyük van és céljuk. Ha bántanak. Ha erőszakoskodnak. Ha hülyének néznek. Vagy ha mással teszik ezt jogtalanul az orrom előtt. Én úgy nőttem fel, hogy ez érték. A gerinc. A tökösség és a szilárd jellem. Ezért nem szidás jár, hanem büszke összekacsintás.

Nem, senki ne keverje össze ezeket a drága értékeket és mentális úticsomagokat a bosszúállással. Az bolondság. Az élet úgyis elintézi, és Gandhi is megmondta: ha a világon a szemet szemért-elv érvényesülne, már mindenki megvakult volna.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy soha, de soha nem fogom leültetni a kicsi lányom vagy fiam, és arra az életképtelenségre tanítani, hogy hallgasson és tűrjön némán, mert az mekkora erény. Ne hallgasson, az istenért! Mondja ki, álljon oda, ha kissrác lesz, csapjon vissza, oldja meg! Legyen töke. Mint az anyjának.

Mert nem igaz, hogy a kifakadó indulat beteg lélekre vall. Attól betegszik meg a lélek, ha elhiteti magával és elhiszi a társadalmi dogmáknak, hogy a csend jó. A csend nemes. Nem, a csend és az elvtelenül mondvacsinált béketűrés egy métely, s a legnagyobb jellemromboló. A kimondott szó, a kiadott feszültség és a helyénvaló önvédelem viszont a világ egyik legfelszabadítóbb, legegészségesebb impulzusa, ami lelket érhet. Mert a mérget nem lenyelni kell, hanem kiköpni és visszaadni annak, aki ránk akarja tukmálni. Mert az az övé. Megérdemli.

S legyen az egy tányér brokkolis csirkén való vita, vagy életünk legnagyobb próbatétele, igenis álljunk ki az igazunkért. Értékeljük magunkat annyira, hogy megtiszteljük ezzel. Nem kell bűre-bára az igazság harcosának, mitugrász pofonosztónak lenni, de tanuljunk meg határozottan fellépni, ha kell.

Nekem ezt Anyuék így tanították. Meg Joci. Remélem, most nagyon boldog ember, és ha egyszer megtudná ezt, megbocsátaná nekem a hülyeségemet.

Ez vagyok én. És büszke vagyok rá.

Ilyen vagyok én. És büszke vagyok rá. Nem sütöm le a tekintetem.