Címkék

, , , , , , , ,

Életem első karácsonya, amikor az okozta a legnagyobb örömet, hogy adtam, adhattam. Életem egyik legjobb karácsonya. A következő sorok nem azért születnek meg, mert globális dicsérethullámokat akarok csapni megítélésem tengerén, hanem mert el akarom mesélni. Azért, hogy ti is adjatok, és buzdíthassalak benneteket. Hogy kipróbáljátok azt a fajta segítséget is, amikor az ember nem sietve pénzt dob a kalapba, vagy kitölt egy csekket… bár az is nagyon értékes. Mégis, ez a fajta ajándék olyan varázserővel bír, amit nehezen tükrözhetnek ócska kis szavak. Nem is biztos, hogy képes leszek visszaadni az élményt egy ilyen esetlen kis bejegyzésben, de meg kell próbálnom, mert a világba kiabálnám azt az örömöt, amit adhattunk, és legalább annyira azt, amit kaptunk ez által. Ez egy olyan lehetőség, ami nélkül immár kimondom: nem érdemes megöregedni.

Give-sticker-07-medEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az én Monka barátnőm, aki egy hete írt nekem egy bátortalan üzenetet, hogy mennek majd páran összefogva, édesanyák a helyi gyermekotthonba, másnap pedig anyaotthonba. Adni. Karácsonyt teremteni ott, ahol már az is ünnepet jelent, hogy van fedél és egy kis élelem. Olyan igazi klassz karácsonyt szerettek volna, sütikkel, teletömött ajándékdobozokkal, játékokkal, ruhákkal. Ebben kérte a segítségemet, illetve Apuét, aki vendéglátósként néhány pizzával hozzájárulna a naphoz, amit ők elvinnének a pöttömöknek. Sosem ettek még pizzát.

Nahát ebből az lett, hogy az én édesapám riadóztatta a barátainkat is, csupa szülőt, akik feltételek és gondolkodás nélkül olyan mennyiségű ajándékot és ételt hordtak össze, hogy minden várakozásunkat felülmúlta. Én is szóltam, akinek tudtam. Hihetetlen, ami itt pár nap alatt létrejött: a pék 80 (!!!) rúd friss bejglit adott, a hentes 8-10 kiló (!!!) kolbászt, az édesanyák összeszedett játékai pedig alig fértek el az autóban, hogy csak néhány példát említsek. Így pedig el is indultunk első nap a picikékhez. A barátnőm és edzőm, Helga az egész családjával becsatlakozott az utolsó pillanatban, pedig csak elvétve említettem neki, mert minden áldott nap elképesztő teherbírással dolgozik és neveli a három gyönyörű gyerekét. Nem akartam ezzel is nyaggatni, de amikor felhívtak és megjelentek a gyermekotthonban mellettünk naranccsal és könyvekkel munka után, csillogó szemekkel, na akkor majdnem elsírtam magam. Na ez a nagy dolog, nem a matek ötös! Bár mondjuk tőlem az is. 😀

fNagyon izgultam. De szerintem mindenki. 🙂 Soha nem voltam még ilyen helyen, és el sem tudtam képzelni, milyen lehet. Miután megérkeztünk, a dadusok összeterelgették a pöttömöket – tizenvalahány gyerkőcöt 3 és 6 év közt -, és leültették őket, majd hoztuk a pizzát. Hát hogy ezek hogy ették… 😀 ❤ De a java csak ezután jött. Süti már alig fért beléjük. De úgy meg voltak szeppenve a drágák, hogy az illedelmes karácsonyi dalokból is csak egy-egy szó préselődött ki, kuporogtak ijedten, mint a kis orgonasípok.

Aztán jött Apu. Illetve ekkor begyújtotta a hülyeség-rakétákat. 🙂 Ahogy ott bolondozott nekik ültükben (néhány méterre tőlük ültünk, mint egy osztályterem két szélén), egyszer csak megtörtént az, amire én azt mondom, “A” csoda. Az egyik manónyi kisfiú fogta magát, kitolta a kisszékét, és odaballagott a terem másik végébe Apához. Kitárta az apró karjait, és megölelte. Megkérdezte, hogy az ölébe ülhet-e. De mindezt olyan feltétlen bizalommal és szeretettel, hogy ettől még ennek a nagydarab férfinek is bekönnyezett a szeme. Én fénysebességgel fordultam el az ablak felé, és háttal állva buborékolva elbőgtem magam. Én ilyet még soha az életben nem láttam… hogy ennyire meghitten, ösztönösen szeressen egy gyermek, percek után. Ez a kis bátor pedig elindította a szeretetlavinát, két perc múlva hárman-négyen próbáltak felkapaszkodni rá egy kis apai szeretetért. Mert ők ilyet nem kapnak, nem is nagyon ismernek, mégis ösztönükkel, tudat alatt epekedve igénylik. Pedig rengeteg szeretetet és törődést kapnak azoktól a csodálatos néniktől, akik anyjuk helyet anyjuk nekik. Ép ésszel feldolgozhatatlan az a munka és hivatás, amit ők ott végeznek. Nekik kellene egymillió nettót kapniuk. Nem sokkal később az Apu ölébe elsőként bemászó bátorkát láttam, ahogy egy fényképes párnát szorongat elérzékenyült mosollyal. A dadus mondta halkan, hogy ez az ő párnája, rajta a szülei képével, akik nincstelenségükben nem nevelhették tovább… szívem facsarodott bele.

d…de eztán jött a “buli”! 🙂 Az ajándékosztás! Lekapcsolták a lámpákat, csak a karácsonyfa égett, mi pedig kimentünk a dobozokért, hogy aztán libasorban visszaosonjunk, és mint egy maroknyi küldönc a Jézuskától, átadjuk a meglepiket. Mindenkinek egy-egy teletömött dobozt. Hát azt a pillanatnyilag kezelhetetlen boldogságrohamot, amit ezek kaptak… 😀 Ahogy emelkedett fel a doboztető, és megcsillant mindegyikük előtt a maguk kincse! Hát az leírhatatlan. Én még ilyen örömet nem láttam. És mikor egyenként emelték ki és hozták hozzám megmutatni, mijük van! Superman-jelmez a nyakukba tekerve, bohóc sapka a fejükön (alig látott ki alóla némelyik, de ment vakon minden felé 😀 ), szaloncukrok a szájban, és kisautó a hónuk alatt. Az egyik kicsi fiú kihúzott a dobozából egy csokimikulást, és megkérdezte tőlem, hogy ez is az övé-e. Mert nem tudta elhinni, hogy ennyi mindent kaphat egyszerre. Mondtam, hogy igen, mind az övé. Erre fogta a csokimikulást, és megölelte, megpuszilta, mintha a bölcsek köve lenne. Döbbenetes hála volt abban a gyermekben.

heartsAz ajándék-extázis után Apa elemébe került, és másfél órát játszott, bolondozott velük, varázsolt nekik és félájultra nevettette őket. Azok a fulladozó, göndör, telt kacagások… bárcsak minden napjuk így telne. Sok ember, sok gyerek mondja a saját szülőjéről, hogy az övé a legjobb a világon… de szerintem 99 százalékuknak fogalmuk sincs, miről beszélnek. Nekem van. Néztem az én Apukámat munka után elfáradva, mégis hihetetlen türelemmel és vidámsággal birkózva azzal a szőlőfürtnyi energiagolyóval… Rajongtak érte, és boldogok voltak vele. Nem tudom méltóképp leírni. Felfogni nem lehet, mekkora mázlim van, hogy én neki születtem, és hogy nekem minden egyes napom a huszonöt évemből ebben a vidámságban és szeretetben telhetett el. Minden gyereknek ilyen édesapát kívánok.

A “buli” után megadatott, hogy megnézhettük a babaszobát is… egy maroknyi ici-pici ember, az egyhetes koraszülött csomagocskától a kúszó-mászókig. Béke, babaszag és meghittség. Nagyon remélem, hogy boldog és teljes életük lesz. Mi ezen az estén életre szóló élményt kaptunk… csak azzal, hogy adhattunk.

A szajré egy része. :)

A szajré egy része. 🙂

Másnap az anyaotthonba mentünk. Ott a családon belüli erőszak elől menekülő édesanyák és gyermekeik laknak, de voltak egyedülálló apukák is, akiket kitettek otthonról a kicsivel együtt. Megrázó hely, nem olyan mesevilág, mint a gyermekeké. Pedig itt is voltak ám picik. Volt, aki négy hónapja oda született. Volt 23 éves kétgyermekes édesapa. Alig hittem el. Csak álltam némán, és igyekeztem felfogni a látottakat. Ott bizony farkastörvények voltak, minden ajándékot darabra kellett elosztanunk, mert másképp harc lett volna. Elképesztő megtört emberek ezek. A társadalom legelkeserítőbb helyzetében lévők. Akik nemcsak magukért felelve maradtak fedél és megélhetés nélkül, hanem ott fogja a kezüket egy kicsike is. Vagy kettő. Nem is mertem belegondolni, hogy ezek az anyák mit élhettek át korábban. Az otthon ajtaján rács volt, mert a férjeik gyakran jönnek utánuk agyonverni őket. Van ruhakészletük azoknak az anyáknak, akik mindenüket hátrahagyva, abban rohannak el az életükért, ami épp rajtuk van. Ezt nem lehet megfelelően leírni, kezelni és befogadni. Ezeket a tényeket és sorsokat. De nagyon nagy örömet szereztünk nekik is, legalább arra a pár napra.

10846894_10205779170107424_503673517_n

Kis csibék, még sosem láttak ilyen tortát…

Tanulságos két napom volt. Segíteni boldogság, semmihez nem hasonlítható. Pedig én most csak egy megilletődött statiszta voltam a gépezetben, az igazi csodát a barátnőim, az édesanyák, baráti szülők, és Apu vitte véghez. Én abban reménykedem, hogy a történtek megírásával esélyt adhatok arra, hogy páran a számítógép előtt olvasva mindezt, felkerekedjenek, körbetelefonáljanak a barátaik között, és hasonló ünnepet teremtsenek. A karácsony nem magától értetődő. A karácsonyt MI CSINÁLJUK. Mi hozzuk létre, tőlünk, kisemberektől létezhet ezen a világon. Attól, hogy ilyesmiket csinálunk. Az ünnep nem az, amikor az elkényeztetett, deformált világképű hülyegyerek fekete helyett fehér IPhone-t kap, és elsírja magát, hogy nincs igazság… az ünnep az, amikor a répatorta alól a kiesett mazsolákat megmentem az egyik ötéves kislánynak az anyaotthon ebédlőjében, és felragyogó arccal köszöni meg nekem, mintha gyémántokat kapott volna. Aztán megmutatja nekem az ütött-kopott kis szobáját, olyan büszkén és tisztelettudóan, amit tanítani lehetne.  Na ez az ünnep! Legyetek jók. Az egyetlen, kizárólagos és legértékesebb tanács, amit adhatok.

Legyetek jók, tegyetek jót! Teremtsetek ünnepet!

dd49e960e6144026855dd6d6bc3d63ca

Advertisements