Címkék

, , , , , , , , , ,

Itt ülök a csendes, félhomályos szobámban, és keresem a szavakat. Igazából már tavaly megtaláltam őket, amikor a II. Országos Boot Camp és TRX Fesztiválról hazaértem teljes eufóriában, de ez most más. Idén új helyszín, kisebb csapat várt minket, volt is bennem pici félelem: ugyan elérheti, vagy felülmúlhatja-e ez az első kettőt… Hát nemhogy utolérte, de le is tarolta! Legalábbis annyi élménnyel, annyi boldogsággal a hátizsákomban tértem vissza, hogy azt feldolgozni is embert próbáló. Hát még ez a sport!

Egy csöppet sem éreztem, hogy kevesebben lennénk az előzőeknél, hogy ez nem a megszokott kis helyünk, vagy hogy nem vagyok otthon. Mert bizony ez nekem otthon, akárhol is gyűljünk össze. Nekem ez a szívem egyik zuga, amit mindig szépen otthagyok, és várom, hogy a következő évben újra kikeljen. Ez egy ilyen szeretetmagocska, ami három éve született. 

10389148_10203524814177796_3560288260438631081_nMi oda már tartozunk, és nem csak megyünk. Ez baromi jó érzés. Emiatt pedig itt ülök még mindig a kihalt szobában, és szomorú vagyok… tán el is pityeredek, hogy a rohadt életbe, megint vége van! Egy év, egy egész! Ennyit kell várnunk megint. Mert nagyon várjuk, számolunk vissza, hogy újra átélhessük ezt a felhőtlen örömöt, amit a sport jelent. A Boot Campnek ereje van. Olyan eszméletlen összehozó és -tartó ereje, amitől a szürke hétköznapokon hónapok, sőt évek múlva is csorduló szívvel fogok elmosolyodni. Hogy úristen, micsoda emberek! Micsoda küzdelem és bajtársiasság! Igen, talán ez utóbbi a kedvenc szavam. Tökéletesen leírja azt, ami körbelengi azt a tisztást, tanyát, mezőt, ahol mi két napig boldogok vagyunk. Én ott mindig olyan elképesztő boldog vagyok, ami tán csak a gyerekek kiváltsága. Mi pedig mégis megkapjuk, megéljük ezt huszon-, vagy épp ötvenévesen is.

10574415_10153144599718975_2548424953166604664_nBoldog voltam, amikor szurkoltam az én barátnőmnek könnyes szemmel, mert olyan gigászi küzdelmet csapott ott magával, amilyet én megközelítőleg sem éltem át soha. Néztem, és olyan büszke voltam! Én még ilyet nem is láttam, legfeljebb a motivációs filmeken… de mennyire más ez a valóságban, amikor a szeretted versenyez, amikor minden idegszálad ott van vele, és legszívesebben odaadnád neki minden erőd! Az én Diám megmutatta az egyéni versenyen első indulóként, annak minden hátrányát elviselve, hogy ki a király. 🙂 Sokszor esett el, eggyel többször állt fel, szó szerint. Igazi példakép. Az a harmadik hely nekem felért az olimpiai arannyal. És kész.

Középen a hősünk, jobbról meg az edző, aki nélkül a Betűlevesem sem lenne az, ami.

Középen a hősünk, jobbról meg az edző, aki nélkül a Betűlevesem sem lenne az, ami.

aaDe akkor is boldog voltam, amikor másnap szembesültem az egyik lehetetlennek tűnő feladattal a csapatversenyen… hogy nekem szalmabálára kell egy ugrással felmásznom, hogy utána még négyen át kelljen ugrálnom magam. Perszebazmeghülyevagy?? Hogy én ezt soha! Na itt aztán nem! Meg fogok halni, tuti, és még ki is röhögnek majd. Gyerekkorom pokoli szekrényugrásos tesiórái jutottak eszembe. Csak itt más volt. Mert itt nem megalázó tanárok, hanem igazi edzők voltak. Edzők, annak színe-javából! Akikért azt éreztem, hogy csessze meg a szalmabála, megcsinálom! És megcsináltam! És megcsináltam még vagy ötször, és közben megint a boldogságnak nevezett érzés olyan döbbenetes fokát léptem meg, amiről másnak fogalma sincs. A szalmabálákról szerintem hetvenévesen is ezek a pillanatok fognak eszembe jutni. 🙂 …és tuti, hogy ha meglátok egyet majd, könyékkel elsodrom az útból az unokámat, és nekifutok újra. 😀 Mert nekem az a szalmabálás pár perc annyit, de annyit jelentett önbecsülésben, magabiztosságban, büszkeségben, fejlődésben, hogy elmondani nem tudom. Tökéletes példája volt annak, mennyire jó, ha az ember olyan kihívás elé állítja magát, amitől retteg, amitől megtorpan, de végül mégis győz. Mert mindig győzhetünk. Győzhetsz te is, ahogy én ma. 🙂

aMeg boldog voltam, amikor egyik nagyon kedves olvasóm és csoporttagom, Kriszti megjelent előttem a tábori csapatban, és amikor a csapatversenyen én már lefutottként odaszaladhattam hozzá a véghajrá poklában, amikor már mindenki majdnem feladja, elájul, elhányja magát vagy besír… szóval hogy neki ezekben a pillanataiban én odaállhattam mellé, és üvölthettem a közös Betűleves egészségcsoportos hülyeségünket, hogy “Hajrá Csillámpóni!!!”, és utána bevezethettem a célba, vele együtt csinálva az az istenverte hosszú pókmászást. Olyan sugárhajtást kapott ettől, hogy csak lestem, honnan van még ez a végső tartaléka. Talán a szeretet tette. 🙂 Amikor ő ott a nyakamba borult, és amit az arcán láttam, az leírhatatlan. Megtisztelő volt, és pár órás ismeretség után is testvéri, baráti. Ezért érdemes élni. Meg a sportért, ami mindezt lehetővé tette nekünk.

"A" pillanatunk... <3

“A” pillanatunk… ❤

IMG_4565

Ezüst csapat

Ezüst csapat

Nagyon sokszor voltam még ezen a két napon boldog. Felfoghatatlanul, és csak remélni tudom, hogy megérdemlem ezt a sok jót. De szerintem igen… mi ott mindannyian megérdemeltük! Mi ott mind eszméletlen jók voltunk! Én ott megint kiteljesedtem: küzdöttem, győztem, ragyogtam, kiégett a tüdőm, sajgott minden izmom, koszos lett a nadrágom, sebes és kék foltos a lábam, bogáncsos a hajam, fekete a tenyerem, napégette a vállam… és tele a szívem. Mindig abban reménykedek, hogy ez kitart jövő nyárig. Mintha egy árva kis kekszet próbálnék beosztani egy hétre. Lehetetlen, de majd csak kihúzzuk valahogy, éhesen, korgó szívvel…

Na, itt például látható is, mennyire boldog voltam. :D

Na, itt például látható is, mennyire boldog voltam. 😀

Mert nekünk ott a helyünk! Mi ma azzal a mondattal a kistáskánkban indultunk haza, hogy “a szegediek nélkül ez a tábor elképzelhetetlen”. Hát mi ez, ha nem motiváció és megtiszteltetés? 🙂 Megyünk! Hogy a tavalyi bronz és az idei ezüst után az aranyat is elhozzuk! Meg a következő szekérnyi boldogságot, barátságot, bajtársiasságot… Boot Campet. ❤

Jövőre ugyanígy, együtt. :)

Jövőre ugyanígy, együtt. 🙂

Advertisements