Címkék

, , ,

Há’ vótam. Irdatlan sokáig tervezgettem, halogattam, felvetettem, majd elvetettem a gondolatát, végül beiratkoztam. Jóga órára, méghozzá dinamikus jógára. Tudni illik, én valami őrületesen, iszonyat merev vagyok, körülbelül mint egy köteg száraztészta. Bár állagom inkább a főtt tésztára emlékeztet, de mindegy. Szóval hosszas dilemmázás után végül ma kipróbáltam az egész világ által szeretett, elismert, magát hatalmas divattá kinövő őrületet, a jógát. Merthogy majd akkor én hajlékony leszek, meg sokat fogunk nyújtani, és különben is kell valami lágy és nőies ellensúly a tömérdek brutális, vadállatian jó edzés mellé, amiket évek óta imádattal csinálok. Mert majd én azt tudom, és tök jó lesz nekem. Most már szánakozóan vihogok magamon, de kezdjük az elején!

Azt hittem, majd így...

Azt hittem, majd ez leszek én…

Így kerültem én ma este húsz másik lánnyal egy nagyon népszerű, nyugati ember számára finomított, teljesíthető és ülő életmódhoz remekül illő jógára. Szupercsúcs edző, ismerős hely, magáért beszélő telt ház, nyugis vasárnap este. Mi kell még a tökéletes kikapcsolódáshoz?

Na én már az elején bajban voltam. Jó, persze a második percben még plédért rohangáltam ki sűrűn elnézést kérve, mert ugye az is kell, de Fannikának fogalma nem volt, hogyan zajlik ez. Mindegy, pléd megvan, nem szóltak be, hogy hová döcögök mán, fasza. Első tizenöt perc: törökülés. Há’ mondom, megy ez nekem, bár ovi óta nem csináltam, de nem lehet akkora kihívás… DE! Három perc után -merthogy ennél nem ám görbe háttal kell ülni, hanem mint a cövek, baszki- elsorvadt az összes csípőízületem és combizmom. Közben az lett volna a feladat, hogy lassan, nyugalomban kapcsoljunk ki, mentálisan szűnjünk meg, nyugodjunk le, és minden testrészünket ernyesszük el. Rólam már ott szakadt a víz, és még az állkapcsommal is megfeszültem. Még jó, hogy mindenkinek csukva volt a szeme, és nem látták, hogy majdnem letépem a térdkalácsom, úgy kapaszkodok belé, hogy hanyatt ne guruljak. Oké, fel lehet állni, királyság, túl vagyok a nehezén!

Pont így láttam a termet, mikor szolidan vissza kellett osonnom a plédért.

Pont így láttam a termet, mikor szolidan vissza kellett osonnom a plédért.

A faszt! 😀 Utána jött még nyolcvan perc magamon kívüli, megfelelési kényszerben agonizálás. A köbön. Lényegében úgy éreztem magam, mint egy sosem sportolt, dagadt, irreálisan merev, antiszociális, idegbeteg szerencsétlen. Átlátszó seggű jóganadrágban, konstans “hajulgatással”… Az volt a mázlim, hogy sötét volt, és a mellettem levő lány nagyon profin nyomta, és róla lestem, mert nem láttam az edzőt rendesen. Mert ugye itt nem lehet beóbégatni, hogy “muti má’ mégeccer na!”, mert olyan piszmogásmentes mocsok fegyelem volt itt, mint Észak-Koreában a főtéren. Pedig az edző egy tünemény, és eszméletlen minőségi munkát végez, csak hát aki ordítva ugrálós köredzésekhez szokott barom, az ilyenkor picit feszeng a sok jólfésült szobor közt. Nem mertem köhögni.

A hasforma és az érzés is hibátlanul van ábrázolva.

A hasforma és az érzés is hibátlanul van ábrázolva.

Úgyhogy küszködtem tovább a hálós seggű gatyámban, mesztélláb, össze-vissza tekeredve, összeugró lábizmokkal, néha majdnem orbitálisat vetődve. Tudod, amikor öt percig -ami relatíve rohadt hosszú- kell egy lábon állva GYAKORLATOKAT VÉGEZNI, és mikor mint egy idegrángásos, másodpercenként kétszer érinted le a lábad. Mint valami nagyon szar néptánc-koreográfiában. 😀 Szédület, hogy mindenki úgy mozgott rajtam kívül, mint egy macskával keresztezett orosz balerina, én meg vetődtem, tehénkedtem, kézzel pakoltam a lábaimat, dőltem, félrehordtam, anyáztam… De nem adtam fel. Akkor még.

Aztán jöttek még a nyújtások, na aaaz… mint tudjuk, megy ez nekem, mint állat, a terpeszem is megvan vagy negyven centi, jobb napokon. És akkor fogjam meg állva az egyik lábam ujját és nyújtsam ki magam elé, féllábon egyensúlyozva. Tessék?? Ott elmormoltam egy “anyátokpicsáját”, de megpróbáltam. De csak mert láttam, hogy ez nem szivatás, hanem itt bizony tényleg ez lesz. Hát majdnem kitéptem a nagylábujjam. Szerintem úgy szaggattam, hogy most csak a bőr tartja. 😀

Az érzés... :D

Az érzés… 😀

Ja, meg az ülve nyújtások! Hogy érintsd meg a lábaddal a homlokod… hát faszom. Pár meddő próbálkozás után kínomban összegombolyodtam a padlón, mert szerintem elszakadt a csípőhorpaszomban is valami ín. Tuti. Valami reccsenés is volt, majdnem kiszaggattam a lábfejem bokától! Aztán jött a spááárga! Én azt addig csak ettem. Most meg emígy, háát, ha nem lett volna olyan irdatlanul elegáns csönd, én prüszkölő vihogásban gurultam volna jobbra-balra, annyira távol állt a mutatványom a várttól. Viszont amikor hátrahajtottam az egyik lában (hogy legalább mímeljem, hogy belekezdek), olyan szépen szétterült a valagam, hogy kétszer akkora lettem széltére. Remek. Gyorsan vissza is kucorodtam a komfortzónámba, nehogy valami artériás belső szakadást is produkáljak ott helyben. Mondjuk ez relatíve volt csak gyors, mert szerintem percekbe telt, mire összetereltem a lábszáraimat abból az irreális pokolból. Csoda egyébként, hogy ilyen helyzetben senki nem fingja el magát… pedig nekem hogy tetszene! 😀

Én a homlokérintésnél...

Én a homlokérintésnél…

Az óra végén volt egy 20 perces mély relaxálás teljes sötétségben. Na, ott -mivel úgyse láttak- már tojtam mindenre. Meg fáztam is, mint a dög. De körülbelül úgy voltam, mint régen az óvodai csendes pihenőknél: mindenkinek sikerült aludni és ellazulni, kivéve Fannikát. Mert ő bazmeg feszeleg, mocorog, ficereg, unatkozik, bambul, vakarózik… közben meg persze hesszeli a többit, akik mind mély alfában fekszenek. Eszembe jutott, milyen remekül lehetne most orrot túrni, de azé’ addig nem süllyedtem. 😀 Vagy esetleg odalopakodni valakihez, és tiszta erőből tenyérrel arcon csapni, úgyse látja. 😀 😀 Hát bepisálnék.

Képtelen voltam komolyan venni a “lazítsd el a hajas fejbőröd meg a halántékod és a belső szerveid is” kéréseket. Olyankor legszívesebben bárgyún visszakérdeznék, hogy De miér’? meg De hooogy?

De ezt hooogy??...

De ezt hooogy??…

Szóval tragikomédia voltam. Egy istenverése. Nem, nem az óra, mert az hibátlan volt és csodálatos a maga nemében, csak én annyira képtelen és alkalmatlan vagyok mindenre, ami nyugodt, nyújtós, keleties, elegáns, meditációs mozgásforma, hogy iszonyat. Mert én olyan vagyok baszki, mint Mel Gibson A rettenthetetlenben: artikulálatlanul üvöltve támadok a traktorkerékre meg a kettlebellre, és nem tudok csöndben maradni, mert szétpukkadok.

Egy komplett egyszemélyes burleszket csináltam abból a 90 percből, és miután szétszégyenkeztem magam, jól ki is röhögtem a produktumomat. Annál méltóságon alulibb nincs, mint mikor ott hömpölygök a padlón a sok kecses hölgy közt, mint egy kis vízilóbébi…  Mindenki makulátlan volt, fogalmam sincs, hogy az istenbe’ csinálják. Én meg… hát, elhemperegtem minden méltóságom és önbecsülésem. 😀

Szóval így jártam én. Soha többet nem merészkedek ilyenre, viszont halálra szórakoztam magam, míg ezt megírtam Nektek. 😀 És legalább kipróbáltam, megcsináltam!

Na, ki a király???

Na, ki a király???

Figyelem, attention, achtung! Ez a kis szösszenet teljes mértékben a saját idiotizmusomra épült, és nem a jógát, a szenzációs oktatót vagy a közeget hivatott szidni, mert abban hibát épeszű ember nem találhat. A jóga fantasztikus sport, varázslat az emberi testtel, és nem zárom ki, hogy esélyt adjak neki még egyszer. Csak addig megtanulok viselkedni, mert botrány, amit művelek. 😀

Reklámok