Címkék

, , , , ,

Vártam. Egy éve már, nagyon, tűkön ülve. Aztán egyszer csak itt volt az indulás napja! Augusztus 24-én hajnalban összepakoltuk a játszóruhát, az edzőcipőket és az összes bátorságunkat a többiekkel, és becsapódtunk Lajosmizsére, a Ricsováry Majorba. Az ország minden pontjáról, több mint százan, mindenféle korosztályból, nemből, helyzetből. Egy közös (meg több is) biztosan volt bennünk: a fanatikus, rajongó, mindenek feletti sportszerelem és az ezzel jegyben járó vegytiszta akaraterő. Ide nem jöttek puhányok, hisztisek, nyávogók, depressziósak vagy pesszimisták. Itt csak olyan példaértékű, nemes szálfa emberek voltak mind testben, mind jellemben, amitől majd’ szétrobbant az a poros kis alföldi erdő. Mint egy jókedvből és hősies verítékből összeálló atomvillanás. Ez voltunk mi! A 2013-as II. Országos Boot Camp és TRX Fesztivál brutális életerő-hadosztálya.

IMG_5925

Itt még mindenki tiszta volt, gyanútlan és friss. Három percig.

Volt itt minden: az emberi test összes képességét próbára tevő edzések, őrületes menő eszköztár és feladatözön (traktorgumi, talicska, homokos-slagozós dagonya kúszópálya, erdő, mező, homokzsákok, hajókötél, TRX, Rip… no meg az a drága jó multifunkciós testünk), és olyan trénerek, akikkel az egész sportvilágot kiplakátolnám, hogy „Emberek, így kell csinálni!!!”. Akiket legszívesebben egyenként ölelnék meg hálával és szeretettel, amiért ilyenek.

Balról a nap egyik hőse, a mi egyéni versenyző Diánk, jobbról meg drága és pótolhatatlan "Anyukánk", minden edzőnők csúcsa.

Balról a nap egyik hőse, a mi egyéni versenyző Diánk, jobbról meg drága és pótolhatatlan “Anyukánk”, minden edzőnők csúcsa, Helga.

Meg hát volt még csomó érdekesség… harminc dekás potrohú pók a szobafalon, lefekvés előtt közvetlenül felfedezve, szem elől tévesztve és pánikolva, meg ultraszocreál KISZ-táboros szemétkaja (halál a paleóra, helyette liszt, tej, cukor, olaj, bab, krumpli meg rizs), amit az első edzés után még betonkemény jellemekként kipiszkálgattunk, a másodikról eltámolyogva meg már habzó pofával faltuk és vihogva bíztunk benne, hogy most az egyszer ebből is építhetünk minőségi izomtömeget (nem, nem sikerült… ellenben majdnem befostunk két sprint közt). És igen, volt kérem buli, pálinka, bor, brutálisan jó csapat, szolidnak induló, de mélységes és őszinteségrohamos becsiccsentés, esztelen boldogság és gyerekes örömmámor 48 órában.  Plezúr, vízhólyag, lila folt, izomláz, „jajuramanyám”…

Na ez nem karaláb.

Na ez nem karaláb.

Meg volt tusolás közben áramszünet, amire azt hittem, biztos mozgásérzékelős villany  (persze bazmeg, a százéves majorban…okos Fannika), és nyolc perc erőltetett electric boogie után mertem csak kióbégatni, hogy szóljanak a portán a Józsi bá’-nak, mert nem látok. Addigra minden emberi méltóságom odalett. Mondjuk az már az első edzésen megdöglött, mikor a homokos kezemmel képtelen voltam letörölni a fizikai kín miatt tokáig folyó taknyom, de hát nem is szépségversenyre készültem.

Nem ám! Itt viszont annál sokkal hatalmasabb és tiszteletreméltóbb csodák születtek. Ez az igazi Sport. Az a magasztos, überelhetetlen és libabőrt keltő fajta, amiről legendák szólnak, és aminek az ereje hegyeket mozgat meg, jellemet formál. Olyan embereket ismerhettem meg, és olyanokkal találkozhattam újra, akik minden áldott nap építik és erősítik a hitem abban, hogy az a mentalitás és gondolkodásmód, amiben én élek és amit sugárzok, jó. Megtérül, hiteles és messze a legfantasztikusabb életforma, amit csak ember kaphat. Az egészség.

1170792_10152236525084465_1596572587_nIMG_59011

Ez a tömérdek kicsattanó, erős, délceg férfi, és mellettük a sok feszes, tigristestű, önbizalommal és értékkel teli nő olyan fityiszt mutat a világ összes kifogáskereső, hitetlen, gyenge bolondjának, amitől a könnyem kicsordul. Civilek. Élő példái és bizonyítékai annak, hogy nem a levegőbe beszélek és nem válok hiteltelenné, amikor sokak szerint irreális képeket adok a követendő fizikumról. Ezek nagyon is megvalósítható, hús-vér csodák, akik nap mint nap köztünk járnak, dolgoznak, sírnak-nevetnek és gyereket nevelnek csakúgy, ahogy mi. És akik, ha elfogadjuk, olyan erőt, motivációt és bizonyosságot adnak nekünk, hogy őrület.

Leírhatatlan pillanat

Leírhatatlan pillanat, sosem elég és megszokhatatlan.

Ezek az emberek olyanok mind, akikre érdemes figyelni, akiket érdemes hallgatni, nézni, tanulni tőlük és megismerni őket. Ha csak két nap erejéig is, de megtiszteltetés volt velük edzeni. Vagy csak úgy velük lenni, együtt, mosolyogva, olykor üvöltve, fájva, küzdve. Ez kiváltság, amire nagyon büszke vagyok. Tényleg semmi nem ad akkora önbizalmat, mint mikor olyat próbálsz meg sikerrel, amitől féltél. És én féltem, hogy bírni fogom-e, hogy nem húzom-e vissza a csapatot a verseny alatt (amit tavaly nem mertem bevállalni, de fogadalmam volt, hogy idén csakazértis). De vittek magukkal. Ott kúsztak-másztak, futottak, tapsoltak mellettem, és nem hagytak kudarcot vallani sem verseny, sem edzés során.

Itt például fogalmam nem volt, mit csinálok, vagy mit kellene. De csináltam. :)

Itt például fogalmam nem volt, mit csinálok, vagy mit kellene. De csináltam. 🙂 Szegény Attila szerintem most nyomkodja vissza a vadonatúj porckorongsérvét, én meg majdnem magamra téptem két masszív fát… 😀

Itt szintén. Ja, meg spontán gátrepedést is kaptam, csak vitt az adrenalin. :D

Itt szintén. Ja, meg spontán gátrepedést is kaptam, csak vitt az adrenalin. 😀 Meg Helga, a tündér. 🙂

Ez a bajtársiasság… Igen, ez fontos. Voltak egyéni- és csapatversenyek. Vérre menő, heroikus, óriási csaták egymással és saját magunkkal. Határokat feszegetve, eljutva a forráspontig, hősként célba érve. De itt nem volt igazi rivalizálás. Itt annál ezerszer értékesebb és termékenyebb valami történt: a bajtársi és önzetlen segítése a másiknak. Hogy ha csapatban vagyunk, úgy is maradunk és bevárjuk egymást. Nem hagyjuk lemaradni a másikat, nem engedjük egyetlen másodpercre sem, hogy felmerüljön benne: ő nem a legjobb. Mert ő a legjobb, bajnok, a társunk. Amikor pedig egy csapat végzett, nem dőltek hátra rezignált nyugalomban, nem bizony.

Klau-féle mentális dopping a kis "pókoknak" :)

Klau-féle mentális dopping a kis “pókoknak” 🙂 Klau az egyik legnagyobb példaképem, csak ezt ő nem tudja.

Ahogy visszaállt a pulzusuk az önkívületi tartományból, feltápászkodtak és szurkoltak a többieknek, a soron következő csapatoknak. Úgy ám, az „ellenségnek”. Érdektől mentesen, sőt érdekeknek ellentmondva, gondolkodás nélkül és a lehető legtermészetesebben. Átélve a másik tusáját, vele ordítva, rendületlen hittel, hogy az ettől egy kicsit ügyesebb lesz. Még a könnyem is kicsordul, olyan megható dolog ez. És olyan ritka… Dacolva az egoizmussal, kérés és elvárások nélkül támogatni a másikat. Ha egymásra nézünk, nem kritikusan méregetünk, hanem összemosolygunk biztatóan, melegen. Mert ez a királyság, nem a könyöklő tülekedés.

A talicskát sem kell alábecsülni. Nem óvodás feladat!

Komfortzóna, persze… 😀 Az mi az isten?

Ja… meg a győzelem. Igaz, “bronzgyőzelem”, de nekem most a gyémántnál is fényesebben csillog. Mert megint legyőztem magam: sok zavarba ejtően kiváló csapatból úgy lettünk harmadikok, hogy alig aludtunk, rohadás gatya másnaposak voltunk (nem ér kiröhögni, kétévente egyszer besikerül), és fogat mosni is alig volt erőm reggel. De megcsináltuk, pedig az volt a “cél”, hogy egyáltalán túléljük a feladatot, bármilyen idővel is, mindegy. De belehúztunk, nem számított kialvatlanság, előző napi két (!) gigászi edzés, izomláz, sajgó térd, instant májkárosodás, vízhiány… NINCS KIFOGÁS.

Életem egyik nagy pillanata, a "majomlétra". Soha nem tudtam kipróbálni, lehetetlennek éreztem, szinte nulla eséllyel indultam neki, mégis sikerült végigmenni. Imádtam. És a társaimat is, akik ezt lehetővé tették nekem.

Életem egyik nagy pillanata, a “majomlétra”. Soha nem tudtam kipróbálni, lehetetlennek éreztem, nagyon csúszott, szinte nulla eséllyel indultam neki, mégis sikerült végigmenni elsőre. Imádtam. És a társaimat is, akik ezt lehetővé tették számomra, és hittek bennem. Úgy öleltek utána, mintha a K2-t másztam volna meg egy levegővel. 🙂

Én kicsi bronzom. :) Jövőre arany lesz, biz' Isten!

Én kicsi bronzom. 🙂 Jövőre arany lesz, biz’ Isten!

IMG_5915

IMG_5919r

A szegedi Másnaposok 😀

Ez volt nekem a tábor. Olyan energiatöltés, olyan jóságbomba és jutalom, amit nem adnék semmiért, és amit senki nem is vehet már el tőlem/tőlünk. Bár csurig feltöltött lelkileg jövő évig, mégis most azonnal mennék vissza. Letapaszolva a plezúrokat, kimosva a játszóruhát, egy orbitális alvás után, rögtön… mert már hiányoznak. Egytől egyig, még azok is, akiknek erről fogalmuk sincs, vagy alig válthattunk pár szót, pillantást.

Jó volt Veletek, egy év múlva újra együtt, ugyanígy! Vagy holnap. Ölellek Benneteket és köszönöm!

Reklámok