Címkék

, , , , ,

Érdekes dolgot tapasztalok az utóbbi időben, illetve ahogy kristályosodik ki a személyiségem, a sport- és egészségszeretetem, a karakán véleményem… úgy egyre inkább megtalálnak az ilyen helyzetek és emberek. Ne kérdezd, milyenek, minnyá’ elmondom, na!

Szóval azt látom, furcsa, kissé elítélendő és megdöbbentő dolog, mikor én azt mondom: „Köszi, nem kérek.” vagy „Köszi, de én most nem megyek.”. Ezt az olyan felajánlásokra szoktam válaszolni, amikor kólával meg gumicukorral kínálnak, amikor elhívnak leinni magunkat vagy „pasizni” (jesszus, még a kifejezéstől is kiver hideg veríték, és nem a prüdériám miatt). Amikor péksütit dugnak az orrom elé, vagy amikor megkérdezik, miért nem eszek a dobozkámban levő csípős csirkém mellé sült krumplit. Anyádér’. Jó, ezt nyilván nem szoktam mondani, pedig akkora antiszociális rozsomák jeti vagyok, hogy az hihetetlen. Ilyenkor szoktam elmélázni azon, hogy sosem fogok elkelni, mert akkora paraszt vagyok, hogy mindenkit verbálisan kasztrálok. 😀

De visszatérve az eredeti témámhoz (beszélni, na azt tudok…), nekem az a döbbenet, hogy egészséges és hosszú, problémamentes életre törekvő, fizikai képességeiket és testüket kiaknázó, tisztelő emberek el vannak kaparva amiatt, hogy másfajta példát mutatnak. Hogy nem süppednek bele az átlagba és a kiült kanapéjukba. Nem a chips-zabáló, éjfélkor csokikázó, félalkoholista (nem alkesz, csak szomjasabb az átlagnál :D), fodorhájas toszontost támadja a „köz”, aki mellett rosszabb esetben már a gyereke cseperedik ugyanebben a mintában. Nem, az tök rendben van, mert úgyis mindenki ilyen, akkor ez a normális és pont.

Én sosem voltam aszkéta. Nálam hedonistább, életigenlőbb, bolondosabb ember nem sok van. Úgy tudok enni és mulatni, hogy a fejemen pörgök a boldogságtól, mint egy vaddisznó- és egy udvari bolond-hibrid. A főztöm legendás, és nem rukkolából meg jégsalátából áll. Ha én képes vagyok a magam ordenáré étkezési kapacitásával és szenvedélyével helyesen enni, ha én meg tudom csinálni, hogy heti ötször edzek, akkor szinte bárki. Ha otthon, akkor otthon, ha fáradtan és kifacsarva, de csinálom. Mert jó, és még soha nem jöttem ki úgy edzésről, hogy „Hát, ez most rossz volt és megbántam és nem kellett volna.”.

Soha nem fogom tisztelni és elfogadni azt, aki tízezreket költ vérnyomásgyógyszerre, de a kisgyerekét parizeres fehérzsömlével meg hat evőkanálnyi cukros kakaóval engedi egy új nap elé. Aki rohan a boltba a napi betevő cigiért meg kóláért, de kritikusan méreget meg beszól, mikor látja a sportbérletemet. Akinek huszonöt évesen olyan karja van, mint a nagyanyjának, és sosem ment a pulzusa 80 fölé. Az oktat ki engem, az kérdez be epéseket, aki felnőtt férfi vagy nő létére száz méter futásba belepusztulna, de már majdnem májzsugora van?? Nem veszi be az agyam és a gyomrom, mert tudom, hogy minimális változtatással, némi szemléletváltással csodát lehetne művelni az ő életével, lelkével és testével is. Hogy ne a közkórház várójába járkáljon, hanem a gyerekét kézen fogva a sportközpontban. Hogy ne a patikában sorban állva töltse azt az időt, hanem a kutyájával a töltésen rohangászva. Hogy azt a gyógyszerpénzt inkább arra a bérletre meg zöldségekre költse, ami ezerszer jobb gyógyír.

Én nem szégyellem, ha az edzésen mocsári szörnnyé küzdöm magam és minden nőiességemet elvesztem egy-egy iszonyatos erőlködésnél. Én nem szégyellem, hogy kimaradok a nagy bulikból, nincs minden héten másik fiú-trófeám és nem vagyok helyi parti-celeb meg menő csaj. Én azt szégyellném, ha olyan lennék, mint az átlag. Azt szégyellném, ha nem próbálnám meg és nem lenne bátorságom, kitartásom, erőm. Azt szégyellném, ha nem tudnám felemelni a piacon a húsz kilónyi szatyrot könnyedén, vagy nem tudnám, mik a fizikai határaim és nem tolnám ki őket mindig egy picit. Na, azt nagyon szégyellném.

Ezek nem bonyolult dolgok. Egyetlen dolog kell hozzájuk: akaraterő. Nem azért, mert olyan kín ezeket megélni és csinálni, hanem mert elkezdeni és váltani nehéz. Aztán persze rájönnek, hogy ez csodálatos és jó, ők meg jókedvűek és egészségesek lesznek, de ahhoz el kell kezdeni. Az életben nem láttam még olyat, aki változtatott, kitört a tohonyaságból, gyönyörű eredményeket ért el, és egyszer csak azt mondta: ez szar, és nem akarom tovább, mert nem érzem jól magam. Olyan ember van, aki rosszul csinálja, nem kér segítséget és elbukik, belefásul, de olyan nincs, aki jót és jól eszik, klasszakat edz, nem szégyell kérdezni és tanulni, és nem szereti, amit csinál.

Te nem akarsz olyan lenni, mint amilyenre hivatott vagy, amire születtél és amilyen lehetsz? Neked jó ez így? Őszintén! A lóf*… Dehogy jó, csak rohadt kényelmes azzal pudvás valagú pamuttréninggel együtt, amiben ülsz, mert csak az jön Rád. Én is voltam úgy. Iszonyatos brutál szar érzés volt.

Az a baj, hogy azt hisszük, van időnk. Majd holnap, majd máskor, majd később, engem úgysem érint, úgysincs semmi bajom… még. Vagy csak nem tudod, mert könnyebb nem tudni róla. Így meg lemaradsz azokról a pillanatokról, amikor őszintén és szerelemmel megkíván a párod, amikor úgy tudsz futni a kutyáddal, hogy nem esik nehezedre, amikor megemelsz egy súlyt és nem szakadsz meg tőle, mert erős vagy… Vagy mikor a gyereked csodálattal és tisztelettel néz Rád, mert jó példát mutatsz neki, s őt sem kell majd féltened a nyomorult testben eltöltött élettől. Mikor feljön a farmer, jól áll a felső, szépet mutat a tükör és nem fújkálsz titkon takonybuborékokat a mérleg fölött prüszkölve. Mikor meglátod Magad egy kirakatban, és elájulsz a büszkeségtől. A véreredményed pedig a legnagyobb nyugalommal várod és olvasod, mert nincs bajod. Jól vagy. Mert tettél és teszel érte, és ez olyan kincs, amiből soha nem elég, ami mindenkinek kéznél van, amire bárki alkalmas és méltó, ha tud vele élni.

Vigyázz Magadra, mert Belőled is csak egy van, és nincs holnap. Most van, és a jelen a legtökéletesebb pillanat arra, hogy elkezdd vagy folytasd és ne add fel. A kritikusokat meg tojd le, ne az átlag testi-lelki roncsok mondják meg Neked, mi a követendő. Ők legfeljebb az elrettentő példáid legyenek!

 526652_600417463320041_1720592129_n

Reklámok