Címkék

, ,

Ma szuper napom volt! Igazából semmi extrára nem kell gondolni (a gyönyörű időn és a kertben eltöltött debilen ugrabugrálós macskázáson kívül), „csak” egy edzésre.

Szegeden is van már Testakadémia, ami egy funkcionális edzőterem, a Crossfit, a Kettlebell, a Primal move és a TRX kis dél-alföldi szentélye a poros pusztában. Szenzációs hely, egy igazi felnőtt játszótér, ahová megnyitása óta álmom-vágyam volt járni, de mindig túl gyengének, túl bátortalannak, és hát a tükörrel szemben állva túl puliszka alkatúnak véltem magam hozzá. Így egyetlen tétova próbálkozáson kívül (amikor egy éve részt vettem egy kezdő nyílt edzésen, és minden önbizalmam romba döntve, sírva szörcsögtem :D) nem mertem bemászni a kapuján. Kerestem a kifogásokat: szar a derekam, recseg a térdem, nem hozzám való ez, kevés vagyok hozzá, úgyse menne… Féltem.

Na pont így éreztem magam az első próba órán...

Na pont így éreztem magam az első próba órán…

Na de most…! 🙂 Most jött el az a bizonyos „majd egyszer”, amit egy éve ígérgettem magamnak. Pedig ha hiszitek, ha nem: most is félek. Előbb múlt csütörtökön, aztán ezen felbátorodva már ma is elmentem, és ünnepélyesen meg is vettem az első bérletemet hozzájuk, amit remélhetőleg rojtosra fogok használni.

425706_577628432254473_1364696336_n

Ma a Dórival volt személyi edzésünk. Dóriról azt kell tudni, hogy eszméletlen csaj, egy igazi példakép és tömény pozitív döbbenet minden sejtje. Egy ideje jártam már a csoportos óráira a Fit Worldbe, ahol megismertem. Emlékszem, az első közös óránkra helyettesítőként ugrott be, én meg naiv magabiztossággal behömpölyögtem szokás szerint. Hát úgy rámb*szta az iszonyatot abban az egy órában, hogy az se tudtam, hol vagyok a fáradtságtól, csak sípoló tüdővel és összeomlott keringéssel próbáltam megőrizni a méltóságomat, és törölgettem a sminkemet a tokámról. 😀

De nagyon jó volt. Olyan figyelemmel, olyan odaadással és vidámsággal csinál belőlem darált húst mindig, hogy a végén még taknyom-nyálam egybefolyva hálálkodom is neki érte. 😀 Aztán mikor összekaparom magam, alig várom a következő 60 percet, amikor együtt dolgozhatunk a teljes fizikai megsemmisítésemen, hogy aztán boldog, magatehetetlen kis zseléként nyöszörögjek a padlón.

Ketten voltunk ma nála a Testakadémián (A Tündivel, hát ő is egy bámulatos lány, öröm ilyen társakkal vállvetve küszködni! Nagyon szeretem a Tündit!), így a kis hármasunk gyönyörűen beterítette a termet, miénk volt az összes vas, medicin laszti, rúd, kötél és a padló minden gumidarabkája. Olyan frenetikusan jó edzésünk volt, hogy utána órákig, sőt még most is a hatása alatt vagyok. Bár most már annak a fél tepsi mákos paleo pitének is a hatása alá kerültem, amit bevertem az arcomba, szóval a boldog vigyor e kettőből tevődik most össze, de nem baj. 😀

A lényeg az, hogy ismét megállapítottam, hogy a sport egy csoda, aminél kevés jobb, tökéletesebb, hasznosabb dolog áll az ember rendelkezésére az életben. Ezek azok a percek, amikor igazán érzem, hogy élek: zubog a vérem, dübörög a szívem, lüktetnek bennem az erek és izmok, sorra hódítom meg a magam kis hegycsúcsait. Közben pedig olyan emberekkel ismerkedek meg, akikért hálát adok a Jóistennek, és akik reményt adnak, hogy vannak hozzám hasonló gondolkodásúak, vannak jók és erősek, akikre büszke lehetek, s akiktől motivációt kapok. Iszonyatos ritka kincsek ezek nekem.

150481_607781399251088_750388231_n

Ez frázis és tök nyál, de így van! Amikor kihajtom magamból az utolsó cseppet, az utolsó molekulát is, amiből erőt nyerhetek, amikor abban az édes kimerültségben nyúlok el a padlón, és vigyorgunk össze a többiekkel, az felbecsülhetetlen. Az egyfajta összetartozás, olyan bennfentes sportolói barátság, amit csak mi tudunk, mi ismerhetünk. Még csak nem is kell ehhez feltétlenül mindenkinek olimpikonnak vagy bajnoknak lenni. Önmagát győzze le, az a dobogó legfelső foka!

Ezeknek a pillanatoknak a gyümölcseként állhatok olykor a tükör elé, fedezhetem fel a formálódó vállam, karom, hátam. A sport az, ami megadja nekem azt a büszkeséget, amikor a bringán tekerve meglátom magam egy kirakat üvegén, és hitetlenkedek, hogy „Úristen, de fasza csaj vagyok a látszódó tricepszemmel meg lapos hasammal!”. Közvetlenül utána szoktam satufékkel és adrenalinfröccsel lassítani, mert saját magamon való büszke ájuldozás közepette majdnem kivasalok két nénit meg egy kölköt, de sebaj. 😀

Szóval nagyon, de nagyon jó volt ez a nap, amire sokáig emlékezni fogok, mert én ma magamat győztem le azzal, hogy mertem elmenni, mertem bérletet venni, s ezzel elhatároztam magam e mellett, és ez önbizalmat adott. Lehet, hogy más ezen röhög egy jót, hogy mi ebben a nagy cucc… de én nem vagyok az a fajta, aki megvesz egy bérletet és ráhagyja, elkopik. Tudom, még nagyon kezdő vagyok, nagyon sokat kell tanulnom erről a világról, de optimista is vagyok, és innen lehet szépen alakulni. 🙂

Nekem ez elköteleződés, kihívás, egy nagy lépés, amit oly régóta szerettem volna megtenni, amit annyira sokáig érleltem. Fejlődés és annak további ígérete, hogy a magam kis mércéje szerint még jobb legyek, mert meg fogom csinálni. Egy új kezdet… minden adott hozzá. 🙂

Álmodozni semmibe nem kerül. Ingyen van. Megvalósítani, na az a kemény rész!

Advertisements