Címkék

, , , ,

Élt egyszer egy cica. Bár voltak neki gazdái, de nem törődtek vele. Éhes volt, de nem átlagosan, hanem éhezett. Csont és bőr volt. Meg egy naaaagy gömb-pocak, mert várta a picikéit, és egész kis törékeny testének minden csepp erejét, energiáját nekik adta. Hogy szépek és egészségesek legyenek, ha már összesikerültek. Mert a cicát nem ivartalaníttatták, nem ismerték a gazdák a “felelősség” szót. Ahogy a szeretetet, a törődést, a gyengédséget és a figyelmet sem. Úgyhogy ez a cica – bár kopottasan csodaszép, gyöngyszürke szőrruhácskája volt neki – sem ismerte ezeket az értékeket, nem ajándékozta meg vele soha senki, így elég rozoga kis szervezete volt. Ő az otthonában tárgyként élt, eszközként, amolyan “majd lesz vele valami”, meg “el van az, csak egy állat”-ként.

Aztán egy napon ez a cica átmerészkedett az otthonát megszabó kőkerítés túloldalára, megnézni, hátha máshol nem ilyen nehéz az élet, hátha máshol túléli ezt az időszakot a pöttömökkel együtt. Nagyon szerencsés kis jószág volt, mert pont ott találta a szomszéd család tagjait, amikor bevágódott a teraszukra egy halk nyávogással.

Élete első igazi ebédje.

Élete első igazi ebédje.

Hát a szomszédék (anya és lánya) olyan kedvességgel, olyan szeretettel lepték meg, hogy döbbenetében vissza is hőkölt, de azért a kis fejére kapott egy jóleső simogatást. Nem is tudta mire vélni, nem volt ehhez hozzászokva, pedig a családnak ez nem is volt kérdés. Úgyhogy gondolt egyet, másnap visszamászott hozzájuk. Megint szerencséje volt: ott ültek a simogatós lányok! Ekkor már bátrabb volt, és nem szaladt el. Az egyik lány bement gyorsan a házba, és hozott neki valamit: csirkesonkát!!! Értitek Ti ezt? Hát hogy lehet neki ilyen csodálatos napja? Nagyon félt, mert azt hitte, valami csapda van a dologban, de őszinte ámulatára olyan ebédet kapott falatkánként, kézből, hogy kisimultak az elgyötört kis vonásai. Súgta is magában a babáinak, hogy “Jól van, most lesz elég erőm, hogy tápláljalak Benneteket! Szép ez a délután!”.

Onnantól kezdve minden áldott nap megjelent a szomszéd háznál, mindig kapott finomságot, de ami még fontosabb: szerették, magától értetődően. Úgy szerették, mint még soha, és ő is úgy megszerette őket, ahogy azelőtt el sem tudta volna képzelni ezt az érzést emberek felé. Szép lassan összenőttek ők, és azon kapta magát, hogy új otthona van. De ez igazi otthon, nem csak egy telek meg ház!

Fú, hát itt már sehogy nem volt kényelmes, nőttek a babák...

Fú, hát itt már sehogy nem volt kényelmes, nőttek a babák…

Aztán nagy bánat érte a cicát: mikor világra hozta picikéit, az előző gazdája megtalálta, és megölte őket. Egytől egyig, kérdés, habozás és bűntudat nélkül. Mert nem kellettek. Mintha csak tárgyak lettek volna ugyanúgy, ahogyan az édesanyjuk, aki napokig siratta őket keservesen, kétségbeesve, bánatában osztozva az új családjával.

Aztán – mivel a régi gazdáknak fogalmuk nem volt a felelős állattartásról és a biológiai következményekről – a cica újra babákat várt. Nem tehetett róla, nem tehetett egyedül ellene. Ekkor a családja úgy döntött, nem hagyja, hogy még egyszer ilyen szégyenletes tragédia történjen, és meggyőzte a régi gazdákat, hogy ha megtalálják a csöppeket, ne gyilkolják meg, mert ők majd találnak nekik jó otthont.

Így is lett, a cica és emberi családja együtt izgulták végig a vemhességet, együtt nézegették simogatták a növekvő kis pocakot. Egy napfényes nyári délutánon aztán megtörtént a nagy esemény: a cica bizalommal telve elfeküdt új pótanyukája lábánál, és annak egyetlen gyengéd simogatására elfolyt a magzatvize. Lett is nagy sürgölődés, izgalom! A pótnagyi hozta a törölközőket, a langyos vizet, a pótanyu meg melléfeküdt, és tartotta a fájdalomtól eltorzult kis fejét a kezében. És beszélt hozzá… szeretettel, nyugalommal. Végül a cica minden erejét összeszedve elmászott egy fészerbe, és ott fejezte be a szülést, de ezek a babák már biztonságban voltak: nem bánthatta őket senki, a családja gondoskodott erről.

Bölcsi

Bölcsi

A csöppségek gyönyörűen fejlődtek, és csodák csodájára még hosszú szőrű kis “bagolycicák” is voltak köztük. Világszépek voltak, anyukájuk meg nagyon büszke. Mire elérkezett az idő, a kicsik otthonra is leltek egytől egyig.

Kis csodák!

Kis csodák!

Megmenekültek az emberi butaság és a kegyetlenség markából. A családja arról is gondoskodott, hogy ez a tortúra többé ne essen meg a cicával: elvitték a doktor bácsihoz, megműtötték, és pótszülei ölében hipp-hopp meg is gyógyult. Kapott szurikat is, hogy sose legyen beteg.

Időközben szépen kigömbölyödött, fényes lett a szőrruhácskája, csillogott a szép szeme, megtelt boldogsággal, egészséggel, nyugalommal, és ami a legfontosabb: bizalommal. Lett igazi családja, otthona, kiságya, tálkája, játékai (sosem volt neki, sosem játszott vele senki), télire meleg szobája. Úgy szerették, hogy nap mint nap meg kellett csípnie magát, hogy elhiggye. De ő is úgy megszerette őket, ezeket a nagy böhöm, csupasz, kedves lényeket, hogy el sem tudta mondani.

Pótnagyival, szerelemben...

Pótnagyival, szerelemben…

Azóta is minden lehetőséget megragad, hogy kimutassa azt a hálát, amit érez irántuk: hogy megmentették az életét. És nem csupán megmentették, de be is aranyozzák a mai napig, ő pedig határtalan ragaszkodással szalad hozzájuk, ahányszor meghallja hangjukat, megérzi jelenlétüket, bárhol is bogarásszon épp.

A régi helye pedig már csak rossz emlék, és bár olykor átmegy megnézni, mi újság amott (ottmaradt a régi jó barátja, egy puli), utána rögtön kapkodja a kis puha lábait haza. Haza, ahol ugrik anyu ölébe, simul a család lábához, bújik hozzájuk, követi őket árnyékként, mert ebből az érzésből neki soha-soha-soha nem lesz elég!

Szeretlek és bízom Benned!

Szeretlek és bízom Benned!

Epilógus:

Ő az én cicám, és az ő, a mi történetünk. A mi közösen megalkotott és átélt mesénk, ami legyen tanmese és ösztönzés, hogy milyen csoda dolog egy elgyötört állatka örökbefogadása és életünk megosztása egymással. Ennél szebb, magasztosabb, nemesebb, jobb dolog nem sok van. Az állatok kincsek, és bennük soha nem fogtok csalódni. Értékeljétek, szeressétek és ne használjátok őket!

IMG_0475

Reklámok