Címkék

,

Curriculum vitae formálisan – Lezavarom az unalmas részt az elején, jó? 🙂

Narancsik Fanni a becsületes nevem, 1989-ben születtem Szegeden, ahol azóta is boldog örömmel megyek mindenki agyára. 😀 A magyar-történelem szakos gimi után (SZTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium) után egy évig gazdaságtudományt hallgattam, na az maga volt a borzalom (nekem, a “matekzseninek”…), ezért aztán – mivel nem voltam ott boldog, nem éreztem, hogy a helyemen vagyok-   eldöntöttem, hogy váltok. Így kerültem az SZTE BTK kommunikáció és médiatudomány alapszakára, amit szépen el is végeztem BA diplomát szerezve, most pedig az SZTE Jogi Karán vagyok nemzetközi tanulmányok szakon.

Mindemellett kicsi korom óta imádattal és szorgalmasan tanultam a nyelveket fantasztikus tanárokkal, így összesikeredett két felsőfokú C-típusú nyelvvizsga is, angolból és spanyolból. Erre nagyon büszke vagyok, a nyelvtanulás lehetősége igazi kincs, kiváltság és ajándék. 🙂

Szóval a száraz rész ennyi volt, itt tartok most, de a jövőt illetően még nincs konkrét tervem: túl sok minden érdekel, túl kíváncsi vagyok a világra, és ezt még le kell szűkíteni (de már alakul).

Curriculum vitae szívből – Most pedig mesélek kicsit…

Sosem voltam átlagos gyerek (nem, itt nem azt értem, hogy zseni vagyok, vagy hasonlók). Ez részben annak köszönhető, hogy nagyon jó helyre pottyantam, nagyon-nagyon szerető családba, szenzációs szülők ölébe. 🙂 Így hát az történt, hogy én soha nem alárendeltként, taknyosként, társadalmi konvenciók szerint voltam nevelve, hanem mint barát, mint társ, mint persze gyerek, és mint teljes jogú családtag. Nálunk nem volt pofon, nem volt “mert az én kenyeremet eszed” vagy “mert én vagyok az anyád/apád”, nem volt soha tekintély-elv. Sem gügyögés, sem videojáték, sem “nincs rád időm”.

Volt viszont fuldokló röhögés minden nap, rengeteg gátlástalan ölelés és puszi (igen, a suli előtt is a legnagyobb büszkeséggel, mert ez nekem nem ciki… a mai napig kézen fogva megyünk Apuval az utcán), kíméletlen őszinteség, tömérdek beszélgetés, közös élmény, és egymás formálása, nevelése szeretettel. Mondom, hihetetlenül szerencsés gyerek vagyok. Én nem azért tisztelem a szüleimet, mert be lettem rá tanítva, hanem mert ösztönös és magától értetődő számomra: kiérdemelték, példát mutattak.

Szóval így nőttem fel én. Így lettem ilyen: korosztályomból kilógó “csodabogár”, aki inkább beszélget egy idős emberrel egy maradandót, vagy elolvas egy régi  dohos könyvet, mint bulizni jár, vagy Play Station-özik. Az engem nem köt le, bár lehet, hogy bennem van a gyári hiba. 😀

Hogy mi érdekel?

Minden. A világ. A fizikától a verseken át a cicám puha szőréig mindenben találok valami érdekeset és szeretnivalót, de nyilván vannak preferenciák: a sütés-főzés, az egészséges életmód, a sport, a humor és vidámság, a szépség, a jó könyvek és filmek, az állat- és természetvédelem, a nőiség, a történelem, a világjárás (imádok utazni, de nem ám ötcsillagos szállodákba: látni, menni, nézni, trappolni, kérdezni, tanulni, múzeumba, kis utcákba, arcokba bámulni, Oroszországtól Afrikáig…). Rengeteg dolgot tudnék még írni, de ezek azok, amik lázba hoznak, amiktől gyermeki lelkesedés tör ki rajtam, amikről mindig jó beszélni vagy mást hallgatni.

Pedig ha őszinte akarok lenni (márpedig miért ne?), nem vagyok egy filantróp típus. Kevés embert tisztelek és szeretek igazán, kevés ember érdekel. Viszont aki különleges, aki érdekes, aki ad is, amellett, hogy elvesz, az előtt feltétel nélkül leborulok, és szívom magamba minden betűjét, ha megtisztel vele. Kevés példaképem van a közvetlen környezetemben, még kevesebb barátom (nem haver, pajtás, kedves ismerős), de őket feltétel nélkül elfogadom, követem, szeretem és megbecsülöm. Lenyűgöznek az okos és erős emberek. A lelkes és nyitott emberek… volt olyan, hogy tátott szájjal és áhítattal hallgattam egy idős tanárom előadását, mint valami óvodás a mesét. A többiek meg a pad alatt sms-eztek, aztán teljesen hülyének néztek, hogy engem meg amaz köt le. Ezért mondom, hogy kicsit más vagyok, de ez nem baj, senki nem egyforma.

Soha nem akarom elveszteni a gyermeki érdeklődésemet a világ iránt, a túláradó és vehemens érzelmeimet, a karakán természetemet, még ha ennek az is az ára, hogy kicsit többet vagyok egyedül. Nem a mennyiségre megyek, hanem a minőségre, legyen szó szinte bármiről az életben. Nektek is ezt akarom átadni, a kompromisszumok nélküli igényességet, ami mellett viszont ott áll egyenrangú félként az Élet szeretete, a kíváncsiság és az az öröm, hogy megszülettünk erre a világra.

Esendő emberek vagyunk, de hiszem, hogy kihozhatjuk a mindennapokból a maximumot, azt a pluszt, amiért érdemes reggel felkelni, és elégedetten mosolyogva lehet ágyba bújni. Adjatok egy morzsát az ebédetekből a kóbor kutyának, szagoljatok bele egy régi poros könyv lapjaiba vagy egy utcai bokor virágába, simogassátok meg tavasszal a rügyeket, ne szégyelljetek mosolyogni, ha eszetekbe jut valami jó! Kívánjatok szép napot a boltban az elcsigázott dolgozónak, tegyétek vissza a katicabogarat a fűbe, néha süssetek egy minden finommal telepakolt süteményt, sírjatok egy gyönyörű zenén! Élni jó, és azért született ez a blog is, hogy segítsen Nektek ebben!

:)

Advertisements